A Saboteur egy II. világháborús játék, de mielőtt mindenki a „ne már megint egy...” felkiáltással továbblapozna, sietve hozzáteszem: szerencsére van jó pár bíztató elem a dologban, mely - stílusosan, mint Párizs - megér egy misét.

A játék alapfelütése szimpla: van egy egyszerű ír srác, Sean, aki „rosszkor van rossz helyen”: Párizsban jár barátaival, akiket a németek lemészárolnak, így hősünk (akit állítólag egy valós személyről mintáztak) elhatározza, hogy bosszút áll. Mivel nem képzett hadfi, improvizálnia kell: bármely fegyvert és eszközt, mely fegyverként használható, felvehetünk, kocsikat köthetünk el, és bejárhatjuk a várost és környékét. A GTA-szerű szabadságfok miatt teljesen rajtunk áll, mikor és melyik feladatot vállaljuk el, és azt hogyan hajtjuk végre. A kivitelezés pedig parádés és újszerű: az elénk táruló hatalmas játéktér zónákra van osztva, és amely megszállás alatt nyög, fekete-fehérben látszik. Amint egy elfoglalt területre lépünk, régi dokumentumfilmek, vagy még inkább fekete-fehér képregények látványvilága fogad, melyben csak bizonyos elemek színesek, mint például a németek karszalagja - vagy a vér. Ha sikeresen végrehajtunk egy-egy feladatot, automatikusan visszatérnek a színek a zónába, mint ahogy visszatér az élet is.

A játék olyan, mint egy 40-es évekbe adaptált Splinter Cell vagy Thief. Hősünknek akcióit lehetőleg csendben kell elvégeznie, erre minden eszköz rendelkezésére áll; az osonás sötét sikátorokban és háztetőkön, az ártalmatlanítás ökölcsapással, fojtással, szikláról lelökéssel, és a testek elrejtése árnyékos helyekre, különféle tárolókba. Persze lehet lövöldözni is, ám számítani kell az MI-re, hiszen a fegyverropogás két háztömb sugarú körből odacsalja a nácikat, akik nem lesznek szívbajosak. Ilyenkor persze még mindig vannak lehetőségeink: felvehetjük a harcot, elmenekülhetünk, vagy elvegyülünk a tömegben, illetve egyéb módon „semlegesülünk”, például elkapva egy idegen csajt, és lesmárolva őt...

A Saboteur audiovizuális téren is igazi csemege. A francia vidék élénk színei, mély árnyalatai fantasztikus kontrasztot alkotnak a megszállt zónák színtelenségével. A zenében a korabeli big band dzsessz keveredik a klasszikus melódiákkal, egészen egyedi hangulatot kölcsönözve a játéknak. A cucc, ahogy említettem, rendkívül bíztató, nagy adag ötlettel, mely valóban kiemelheti a hasonló címek közül.