A II. világháborúban való részvétel kérdése napjainkig meghatározza hazánk történelmét. A válasz 1941-ig egyértelmű nem volt, miközen Magyarország egyre inkább sodródott a háborúba. Volt-e más alternatíva – tette fel a kérdést Szakály Sándor történész.

Az első pofon

A II. világháborúba vezető német-lengyel háború rendkívül bonyolult kül- és belpolitikai helyzetben találta Magyarországot. A trianoni békediktátum revíziójáért küzdő magyar politikai 1938-ban és 1939-ben jelentős sikereket ért el, döntően német és olasz segítséggel. Trianon első „arcul csapását” az 1938. augusztusi 21-22-ei bledi tárgyalásokon Magyarország fegyverkezési egyenjogúságának elismertetése jelentette. 



Az 1938. szeptember 29-én Münchenben megtartott négyhatalmi értekezlet pedig már lehetőséget biztosított Magyarország számára, hogy a Csehszlovák állam és Magyarország képviselői között tárgyalások induljanak meg a magyar kisebbség, illetve a területi kérdések rendezéséről. Fontos, hogy mindez a német és az olasz mellett francia és brit jóváhagyással történt.

A nagyhatalmak három hónapot adtak a két országnak a megegyezésre, amely alatt többszöri jegyzékváltásnál több nem történt. Így a tárgyaló felek – az egyezménynek megfelelően – olasz és német döntőbíráskodást kértek. Az eredmény: Magyarország a Trianonban Csehszlovákiának juttatott területekből visszakapott 11 927 km2-t 870 ezer lakossal, amelynek több mint 85 százaléka vallotta magát magyarnak.

A revíziós célok mögött felsorakozott a politikai, katonai vezetés és szinte az egész magyar lakosság. Az Imrédy Bélát miniszterelnökként váltó Teleki Pál azonban már nagyobb fenntartásokkal viseltetett a német-olasz szövetségesek iránt: külpolitikájában a nyugati nagyhatalmakkal való jó viszony fenntartása is jelentős teret kapott.

Ellentét Hitlerrel

A szovjet kormány azonban megszakította hazánkkal a diplomáciai kapcsolatokat, miután Magyarország 1939 februárjában csatlakozott az Antikomintern Paktumhoz. Újabb lehetőség nyílt azonban a terület-visszaszerzésre, amikor a Wermacht 1939. március 13-án megszállta a csehszlovák állam cseh és morva területeit: Németország 48 óra „haladékot adott” a Kárpátalján önálló államiságot létrehozni akaró ruszin kezdeményezések elismeréséig.

Olaszország támogatását maga mögött tudva a magyar királyi honvédség csapatai – döntően alig kiképzett újoncokkal – 1939. március 15-e és 18-a között birtokba vették a területet, létrejött a közös lengyel-magyar határ.

Ennek a későbbiekben komoly jelentősége lett, amikor is hazánk kategorikusan visszautasította, hogy részt vegyen a Lengyelország elleni támadásban, de még a megszálló német csapatokat sem engedte át, sőt befogadta a lengyel menekülteket. A magyar „hozzáállást” a német katonai és politikai vezetés nem „díjazta”, de némi kritikával tudomásul vette éppúgy, mint a lengyel menekültekkel kapcsolatos magyar lépéseket.

Lengyelek ellen nem

„… Olaszország, valamint Németország mindig tudta, hogy háborús cselekményt Lengyelország ellen nem fogunk elkövetni”. Csáky István külügyminiszter Hitlerhez és Mussolinihez eljuttatott leveléből

Magyarország tehát ügyes külpolitikai lépéseinek köszönhetően sikeresen távol tartotta magát az európai háborútól. Az 1939-1940-es szovjet–finn téli háború során lehetőségeihez mérten – önkéntesekkel – támogatta a megtámadott Finnországot. Németország 1940-es sikereinek – gyakorlatilag Nyugat-Európa elfoglalásának – hazánk csak tétlen szemlélője volt és továbbra is igyekezett semlegesként fenntartani a kapcsolatokat Nagy-Britanniával. Remélve, hogy az elkerülhetetlen német igényeket lehetséges lesz minél inkább kitolni.

Eddig a pontig maradéktalanul teljesült a magyar revíziós politika alaptétele, amely a területek visszaszerzését békés úton, a nyugati nagyhatalmak beleegyezésével kívánta véghez vinni – figyelmeztet Szakály Sándor.

Teleky határozottan

„…miután a magyar kormány már a német–lengyel háború kitörésekor a leghatározottabban kijelentette, hogy Magyarország részéről a nemzeti becsület ügye, hogy Lengyelország ellen semminemű katonai akcióban nem vehet részt, nemzeti becsületünkkel nem fér össze tehát, hogy ezen kérést teljesítsük és ennek folytán semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatoknak egy magyarországi vasútvonalon átszállítását és átvonulását Lengyelországba.”

Erdélyért akár fegyverrel is

Új elemként jelent meg viszont 1940. május-júniusában a magyar lehetőségek között a Romániával kapcsolatos területi viták rendezése. A szovjet kormány 1940. június 26-án a román kormányhoz intézett jegyzékben felszólította azt Besszarábia és Bukovina északi részének a kiürítésére. Mivel a június 27-ei román választ nem találta kielégítőnek, jelezte, hogy június 28-án megkezdi a jelzett területek megszállását.

A román kormány a szovjet döntést tudomásul vette, hiszen nem tudhatta maga mögött ebben a kérdésben sem Németország sem Olaszország támogatását, ellenben szembesülhetett a magyar és a bolgár követelésekkel.A magyar külpolitika irányítói, de főleg a katonai vezetés igyekezett a feszült szovjet–román viszonyt kihasználni és minél előbb rendezni az „erdélyi kérdést”.

Még egy esetleges magyar–szovjet együttműködést sem tekintettek kizártnak, hiszen a Molotov–Ribbentrop-egyezményt követően Magyarország és a Szovjetunió között a diplomáciai kapcsolatok helyreálltak, és a viszony normalizálódott. A gyors szovjet siker azonban ennek az együttműködésnek még a lehetőségét sem adta meg, ugyanakkor a magyar kormány „diszkrimitívnak” tekintette, hogy Románia tárgyalások nélkül jelentős területeket adott át, míg Magyarországgal a vitás kérdések nem rendezettek.

A román és a magyar oldalon is megkezdődő katonai lépések – Magyarországon elrendelték a mozgósítást – arra ösztönözték a tengelyhatalmakat, hogy tárgyalásos megoldást javasoljanak, hiszen sem Olaszországnak sem Németországnak nem volt érdeke, hogy két, a szövetségi rendszerükhöz tartozó ország között fegyveres konfliktus robbanjon ki. „Egy ilyen egyébként nagy valószínűséggel hazánk vereségével zárult volna” – veti közbe a történész.

A két nagyhatalom „ösztönzésére” végül is 1940. augusztus 16-án indultak meg a magyar–román tárgyalások, de teljes sikertelenséggel zárultak augusztus 24-én. Végül egy újabb döntőbírósági tanácskozás eredményeként a német és az olasz külügyminiszter, Ribbentrop és Ciano jelölték ki a két szomszédos ország új határait, amelynek eredményeként Magyarország mintegy 43 591 km2 területet kapott vissza, közel 2,2 milliónyi lakossal, melyek közül mintegy 51 százalék volt a magát magyarnak vallók száma és 42 százalék a románoké.

Fej

Teleki meghúzta a vészharangot

Mindkét fél elégedetlen volt: Románia úgy érezte, hogy túl sokat veszített, míg Magyarország úgy látta, túl keveset kapott. A döntés ugyanakkor a lakosság eufóriájával ellentétben nehéz napokat okozott Teleki Pál miniszterelnöknek. A bécsi döntés kihirdetésekor maga is jelen volt, de a magyar delegációnak sem vezetője sem tagja nem volt.

Teleki úgy vélte, hogy addigi sikeresnek nevezhető politikája kudarcot vallott: Magyarországnak nem sikerült önállóan elérnie a területi revíziót, túl közel került a tengelyhatalmakhoz, amivel igencsak kérdésessé vált a jövőben Nagy-Britannia szimpátiája. A miniszterelnök hosszabb vívódás után végül nem adta be a lemondását.

Telekinek igaza volt, Észak-Erdélyért hamar le kellett róni a hálát. Magyarország 1940. november 20-án – elsőként – csatlakozott az úgynevezett „Háromhatalmi Egyezményhez” – ezzel gyakorlatilag még szorosabbra fűzte kapcsolatait Olaszországgal és Németországgal. A vízválasztót a háború felé Magyarország a Jugoszlávia elleni katonai fellépéssel tette meg, ami végleg lehetetlenné tette a Nagy-Britanniával remélt jó viszony fenntartását.