A 2. magyar hadsereg a II. világháború alatt a Magyar Királyi Honvédség alakulata volt, amely 1943 januárjában a Don-kanyarban (Oroszország) jelentős veszteségeket szenvedett.

Szervezet, felszereltség

A hadsereget 1942 tavaszán állították fel a Honvédség átszervezése során. Alakulatai:

• a szombathelyi III. hadtest (6., 7., 9. könnyű hadosztály)
• a pécsi IV. hadtest (10., 12., 16. k.ho.)
• a miskolci VII. hadtest (19., 20., 23. k.ho.)
• az 1. magyar páncéloshadosztály
• 2. repülőcsoport

A hadsereg kiegészítésénél az ország egész területéről egyenletesen hívtak be katonákat, az egyébként szokásos területi kiegészítés helyett. A Főparancsnokság törekedett arra is, hogy a legénységi állomány túlnyomó része a katonailag csekélyebb értékűnek tartott kor- és néposztályokból kerüljön ki (30-40 évesek, szegényparasztok, zsellérek). A hadsereg anyagi felszereltsége, fegyverzete a korabeli magyar viszonyok között jónak volt mondható, azonban a fegyverzet minősége és összetétele így is messze elmaradt a korabeli nemzetközi színvonaltól. Nagyon kevés és elavult volt a páncéltörő fegyverzet. A korszerűtlen lövegekkel felszerelt tüzérség lőtávolsága rövid, felzárkózási sebessége lassú volt. A magyar hadsereg elitjének számító páncéloshadosztály jórészt a németektől átadott, csehszlovák zsákmányból származó harckocsikkal volt ellátva, amelyek nem vehették fel a versenyt a korszerű szovjet T-34-esekkel (108 csehszlovák T38-as, 44 egyéb, magyar gyártmányú, korszerűtlen harcjármű és csak 22 modern német páncélos).

A hadsereg minimális motorizált szállítókapacitással rendelkezett, gyakorlatilag a teljes ellátás fogatokkal történt, ez azonban az orosz útviszonyok között inkább előny volt, mint hátrány.

A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja a legjobban hiányzó korszerű fegyverzettel.

A hadsereg összlétszáma kb. 200 000 főt tett ki, parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes volt.

Az első harcok

A hadsereg 1942. április 17. és június 27. között került kiszállításra a keleti arcvonalra. A zöm kirakása Kurszk körzetében történt, ahonnét a hadsereg a német „B” hadseregcsoport kötelékében harcolva nyomult előre kelet felé.

A szembenálló csekély szovjet erők komoly ellenállást nem fejtettek ki, harcolva, az előrenyomulást minél jobban késleltetve, de a nagyobb csatákat elkerülve kitérő, visszavonuló hadműveleteket hajtottak végre.

Már ezekben a harcokban kiütköztek a korszerűtlenségből fakadó hátrányok. A megfelelő páncéloserők hiánya és az elavult tüzérség miatt minden jelentősebb ellenállási gócpontot gyalogsági támadással kellett bevenni, ami súlyos emberveszteségeket eredményezett.

Az 1942-es év folyamán a hadsereg összvesztesége halottakban, sebesültekben és eltűntekben 33 763 fő volt (G.P.)

A Don partján

1942 szeptemberében a hadsereg legyengülve, élőerőben alaposan megfogyatkozva érte el a Don folyó partját. Mivel ekkor a németek már minden erőforrásukat Sztálingrádra összpontosították, a hadsereg ellátása egyre hiányosabbá vált, a veszteségeket nem pótolták.

A hadsereg védelmi állások kiépítésébe kezdett, ami az anyagi erőforrások hiánya miatt vontatottan haladt. A felszerelés, ruházat elhasználódott, a legénységet demoralizálta az arcvonalban felváltás nélkül töltött hosszú idő. A védendő arcvonal hossza jóval meghaladta a hadsereg létszáma által indokoltat. A kiépült magyar védővonal papírvékony volt, tartalékok, mélység nélkül, és szinte teljesen hiányoztak a páncéltörő fegyverek. Ezzel egyidőben a szembenálló szovjet csapatok minőségében és felszereltségében jelentős javulás volt megfigyelhető.

Az orosz tél beköszöntével a hiányosságok egyre súlyosabb problémákat okoztak. A téli felszerelés hiánya miatt sok volt a fagysérült, a hiányos táplálkozás és fűtés tömeges megbetegedésekhez vezetett. A németek minden meglévő szállítási kapacitást Sztálingrád ellátására vetettek be, a magyar hadsereghez szinte semmi nem érkezett. A takarmányhiány miatt a hadsereg belső ellátóhálózata is megbénult. A -30-40 fokos hideg és a felszerelésbeli hiányosságok harccselekmények nélkül is súlyos veszteségeket eredményeztek.

A harcoló csapatok felváltására a magyar hadvezetés új alegységek kiküldését határozta el, azonban ezek kiküldése fegyver és felszerelés nélkül történt. A terv szerint a felváltandó csapatok adták volna át fegyverzetüket (beleértve az egyes katonák puskáit is) a helyükre érkezőknek.

1942 végén a sztálingrádi helyzettel összhangban várható volt egy szovjet támadás. Ennek veszélyét a hadsereg vezetése helyesen mérte fel, és intézkedéseket sürgetett először a szövetséges német parancsnokság részéről, majd mivel semmi nem történt, a magyar főparancsnokságtól. Végül személyesen Horthy Miklóshoz fordultak, eredménytelenül. Jánynak mindössze annyit sikerült elérnie, hogy az 1. páncéloshadosztályból és további német páncélosegységekből erős köteléket szerveztek. Ez az ún. Cramer-csoport az esetleges szovjet támadás ellen gyorsan bevethető hadseregtartalékot képezett.

A katasztrófa

1943. január 12-én, −30 fokos hidegben, erős harckocsitámogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén (az urivi hídfőben). Az itt védekező 7. k.ho 4. gyalogezrede a nagy hideg ellenére hősiesen védekezett, az első támadásokat visszaverte, de hamarosan teljesen felmorzsolódott. A szovjet páncélosok áttörték az arcvonalat. A résen átözönlő szovjet egységek a magyar hadsereg hátába kerülve először megsemmisítették az arcvonal mögött védtelenné vált tüzérséget, majd oldalról és hátulról bekerítették az arcvonalat továbbra is mereven tartani próbáló magyar csapatokat. A hadsereg részekre szakadt.

A német felsővezetés megtiltotta a Cramer-csoport bevetését (az egész sztálngrádi arcvonalon ez volt a német hadsereg egyetlen tartaléka), ugyanakkor ismételten megtiltották a magyar hadsereg számára a visszavonulást ("az utolsó emberig kitartani a Donon").

A támadás második fázisa (déli rész, Scsucsje falu közelében) felváltás közben lévő csapatokat ért (19. és 23. k.ho), pánik tört ki, a menekülő csapatok összekeveredtek a fegyvertelen felváltó alakulatokkal. Az arcvonal órák alatt felbomlott, a katonák rendezetlen tömegben menekültek hátra.

A gyorsan mozgó szovjet ékek (harckocsik és sígyalogság) benyomultak az arcvonal mögé, a fegyveres ellenállást megkísérlő csoportosulásokat megsemmisítették, az ellen nem álló menekülőket lefegyverezték, de utána hagyták őket tovább menekülni, a fegyverteleneket nem bántották. Ennek hatására a legénység eldobálta fegyvereit és megindult a hómezőkön keresztül nyugat felé. A felbomlott alakulatok a rendes utakat elkerülve vonultak vissza, egyrészt szovjet légitámadásoktól, másrészt saját tisztjeiktől és tábori csendőrségüktől való félelmükben. Több összecsapásra került sor a szintén visszavonuló, de rendezettebb és jobban felszerelt német csapatokkal, akik a honvédek maradék felszerelését erőszakkal elvették, illetve nem engedték őket az általuk megszállt falvakban éjszakázni. A rendkívüli hidegben minden éjszaka a legyengült, lerongyolódott emberek ezrei fagytak halálra, az életben maradottak pedig tovább vánszorogtak. Melegedni, megpihenni az elpusztított, felgyújtott falvak tüzénél tudtak, táplálékul a megfagyott lovak húsát ették.

A késve bevetett Cramer-hadtest a szovjet előrenyomulást megakadályozni már nem tudta és maga is felmorzsolódott. A visszavonulást fedező 1. magyar páncéloshadosztálynak 10 nap után 500 katonája, 1 páncélosa és 1 rohamlövege maradt. A repülőcsapatokat bekerítették, ezek eszközeik felrobbantása után gyalogharcban, súlyos veszteségek árán törtek ki nyugat felé, közben számos lemaradt sebesültet mentve meg a fagyhaláltól.

Veszteségek, hazaszállítás

A hadsereg maradékát kb. 100 km-re a Dontól nyugatra próbálták összeszedni. A zöm február elején érkezett meg, de még márciusban is érkeztek katonák, voltak akik majd' 300 km-t gyalogoltak. Március 3-ig 2913 tiszt és 61 116 fő legénység érkezett be.

Elveszett mintegy 100-120 ezer ember. Az elesettek és fogságba esettek pontos számát megállapítani nem lehet, azonban a szovjet csapatok fent említett harcmódja miatt a foglyok száma aránylag csekély volt, és ezek nagy részének sorsáról sem sokat tudunk.

Január 24-én Jány vezérezredes kiadta hírhedt „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hadparancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta, és drasztikus fegyelmező intézkedéseket rendelt el. A parancs osztatlan felháborodást keltett. Horthy márciusban a parancs visszavonására utasította Jányt.

A hadsereg maradványait április végén hazaszállították, a hadseregparancsnokság működését 1943. április 30-án beszüntette.