1941 szeptemberében mégis érkezett erősítés az afrikai frontra. Igaz, ez a kért csapatoknak csak egyharmadát, míg az utánpótlásnak egyhetedét jelentette, mégis nagyon fontos volt, hiszen Rommel Tobruk bevételére készült. Ez az adott helyzetben döntő jelentőségű kérdéssé lépett elő, hiszen a csapatok ellátását csak közeli és jól működő kikötőkből lehetett megoldani.

A 8. angol hadsereg azonban november 18-án ellentámadásba kezdett a líbiai-egyiptomi határ körzetében. Az angolok kitűnően szervezték meg az akciót. Az egyiptomi határövezetben a német légi felderítés nem jelzett olyan raktárakat, készenléti állásokat, amelyek egy offenzíva előkészítésére utaltak volna. Az angolok meglepték Rommelt, akinek le kellett állítania a Tobruk elleni támadást.

Az angolok azonban itt olyan hibát követtek el, ami a későbbiekben az egyesített német-olasz haderő malmára hajtotta a vizet. Harckocsidandárjaikat egymás után vetették be, így lehetőséget adtak a németeknek, hogy azokat külön-külön semmisítsék meg. Ezek után nem meglepő, hogy 1942 májusában az Afrika-hadtest újra támadásba ment át, és az angol erők kénytelenek voltak visszavonulni egészen Nyugat-Egyiptomig, ahol El-Alameinnél tudták stabilizálni helyzetüket.

A 8. angol hadsereg megkezdte a döntő támadás előkészítését. Az angol támadó hadművelet a Lightfoot (Gyorsláb) fedőnevet kapta. Mivel az erősen kiépített és megerősített német-olasz védelem megkerülésére nem volt lehetőség - északon a Földközi-tenger, délen a Kattara-mélyföld harckocsikkal járhatatlan területe vette körül -, Montgomery úgy döntött, hogy a német-olasz védelmet frontális csapással, egylépcsős hadműveleti felépítésben, gyorscsoport alkalmazásával töri át. Úgy gondolta, erős légi és tüzérségi előkészítés után gyalogosegységekkel áttöri a védelem harcászati mélységét, és a réseken páncéloshadosztályokkal nyomul az ellenség hadműveleti mélységébe. Az áttörést egy 6,5 km-es sávban kívánta végrehajtani. A 10. páncéloshadtest, mint a hadsereg gyorscsoportja, azt a feladatot kapta, hogy a védelem áttörése után a harcászati sikert hadműveletivé fejlessze. Az áttörési szakaszon, sivatagi körülmények között addig szokatlanul nagy aknavető- és lövegsűrűséget terveztek létrehozni.

Az álcázást, megtévesztést döntő tényezőnek tekintették, pedig fedezékek hiánya miatt nem volt egyszerű feladat az ellenség légi felderítésének megtévesztése. Alapvetően a támadás időpontját és a főcsapás helyét illetően igyekeztek megtéveszteni a németeket. Ezért a 8. hadsereg törzse precízen kidolgozott tervet készített, melynek alapját egy délen mérendő főcsapás elhitetése képezte. Ennek érdekében a déli szárnyon nagy létszámú tüzérség megjelenését imitálták. Ezt makettek felállításával és tehergépkocsik harckocsiknak, lövegeknek "öltöztetésével" érték el. A hadianyag felhalmozásának elhitetésére a nappali órákban gépkocsioszlopokat vonultattak délre, majd ezek az oszlopok éjszaka visszamentek indulási helyükre, hogy nappal ismét dél felé vonulhassanak.

A jobbszárnyon ezzel egy időben igyekeztek a teljes nyugalom látszatát kelteni. A csapatok csak éjszaka mozogtak, reggelre már teljesen álcázva kellett lenniük. A harckocsikat, körleteket, raktárakat teljesen láthatatlanná tették a német felderítés számára. A megtévesztő manőverek annyira jól sikerültek, hogy a németek délre irányították át legerősebb páncéloscsapataikat, itt várva az angol támadást. Döntő érdemeket szerzett az ellenséges szándékok felfedésében az angol Ultra-csoport, mely lehetővé tette a rejtjelezett német rádióadások megfejtését.