Az ejtőernyős csapatok alkalmazásának gondolata William Mitchell katonai teoretikusnak köszönhetően már igen korán megjelent az amerikai katonai gondolkodásban. William Mitchell 1879-ben szüle-tett, diplomata szülei európai tartózkodása alatt, a francia Nice-ben. Egyetemi tanulmányait követően 1898-ban önkéntesnek állt egy gya-logezredhez Wisconsinban. A spanyol-amerikai háborúban hadnagyként szolgált. 1901-ben az akkor új csapatnemnek számító híradó alakulatokhoz került, ahol megismerkedhetett a vezetékes majd később a vezeték nélküli hírközlés, a fényképezés illetve a gázballonokkal végzett légi felderítés feladataival és technikai eszközeivel. A több nyelven beszélő fiatal tisztet 1903-ban századossá léptették elő, majd 1907-ben kezdte meg tanulmányait a vezérkari iskolán, amelyet 1909-ben fejezett be.
A ballonos megfigyelések felváltására az Egyesült Államok had-erejénél 1911-ben kezdték meg az első repülőgépek rendszeresítését, így Mitchell századost ebben az évben repülőgép-vezetői tanfolyamra vezényelték. A következő évben kezdte meg tevékenységét a vezérkar-nál, mint annak legfiatalabb tagja. 1915-ben megbízták a híradó csapatok repülő részlegének szervezésével, egyúttal őrnaggyá léptették elő. Az Egyesült Államok európai háborús szerepvállalása kapcsán Mitchell számos repülő-parancsnoki beosztást töltött be a francia fronton. 1917-re ő volt az amerikai expedíciós haderő repülő csapatai-nak parancsnoka. A jelentős számú nagy kapacitású bombázó repülő-gép állományra támaszkodva stratégiai bombatámadásokat is vezetett. A csapatok szállítására is alkalmas bombázók birtokában, illetve az ej-tőernyő megjelenését követően Mitchell – a világon először  javasolta az ejtőernyős alakulatok felállítását, illetve a Metz térségében zajló hadműveletek folyamán kidolgozta és előkészítette egy hadosztály szintű légi szállítású deszant bevetését a német vonalak mögött. A műveletre végül nem került sor, mivel az események túlhaladták azt. Mitchell a légideszant bevetésében látta az I. világháború állásharcai-nak megoldását. A légideszantot az ellenséges védelmi vonal mögött, a saját erők támadásának irányában vetették volna be. Az ilyen módon két irányból támadás alá került védelmet sokkal könnyebb lett volna át-törni.

 
(Amerikai 101-es ejtőernyősöknek készült emlék tábla 1944-es (Karácsonyi) helytállásáért)

A háború után – immár tábornokként – jelentős erőfeszítéseket tett az önálló légierő megteremtése érdekében. Számos, a haditengerészeti légierővel kapcsolatos kísérletet vezetett, melyek folyamán bebizonyí-totta a páncélozott csatahajók légierő általi sebezhetőségét. 1924-ben – felhívva a figyelmet az új szállító repülőgép típusok egyre inkább fi-gyelemre méltó technikai paramétereire – széles körű kampányba kezdett a légierő légi szállítási képességének megteremtése érdeké-ben . Egy évvel később egy texasi gyakorlaton bemutatta az amerikai tábornokoknak az ejtőernyősök támadását. Habár a gyakorlaton egy gépágyút is ledobtak a kísérleti ejtőernyős csapatok, a konzervatív gon-dolkodású tábornokokat nem sikerült meggyőznie igazáról. 1925-ben az immár túl sok területen forradalmi változást sürgető, ezáltal érdek-csoportokat sértő Mitchell vezérőrnagyot egy bírósági tárgyalás kere-tében feletteseivel szembeni kritikus véleményformálásáért meghur-colták, így távoznia kellett a haderőből. A tábornok a polgári életben is a repülés ügyével foglalkozott, emellett számos publikációt jelentetett meg a katonai repüléssel és a korszerű hadviseléssel kapcsolatos újsze-rű elképzeléseiről.

 Így továbbra is hatást gyakorolt a katonai vezetők gondolkodására. Egy 1931-es és egy 1933-as hadgyakorlaton – feltehe-tően Mitchell jelentős szerepvállalásával – már nagyobb mennyiségű tüzérségi eszköz ejtőernyős deszantolásával is kísérleteztek. Ezek a kezdeményezések végül mégis folytatás nélkül maradtak. Mitchell a légideszant alakulatok felállításával és alkalmazásával kapcsolatos el-képzeléseit összekötötte az önálló légierő létrehozásának gondolatával, és síkra szállt egy stratégiai bombázólégierő felállítása, illetve a hadi-tengerészeti légierő létrehozása mellett. Eredményt azonban nem ért el egyik elképzelésével sem. Munkássága – kudarcai ellenére - mégis kiemelkedő az amerikai légideszant csapatok létrehozása területén. Egy-részt felismerte és kinyilvánította, hogy „a légierők, a légi úton szállított és ejtőernyős csapatok rendkívül jelentős szerepet fognak játszani egy második világháborúban” , másrészt a nagy ellenállás ellenére is megtette az első fontos lépéseket a korszerű légierő és a légideszant csapatok megteremtése érdekében. Mivel az általa javasolt változtatá-sok mindegyike helytállónak bizonyult és egytől-egyig megvalósításra került a világháború folyamán, halála után közel egy évtizeddel, „a katonai repülés területén tett kivételes szolgálataiért” a Kongresszusi Érem a Becsületért kitüntetést adományozták részére.
Mitchell gondolatai a harmincas években még túl korainak bizo-nyultak hazájában. Az 1933-as hadgyakorlat kísérleti ugrásai után hosszú szünet következett az amerikai légideszant csapatok fejlődésében. A szovjet és a német szervezet-fejlesztések hatására 1939-ben felállítás-ra került egy ejtőernyősszázad, és megkezdte működését egy kísérleti törzs, amely elméleti szinten vizsgálta a légideszant harcászat lehetőségeit.

Az ejtőernyős csapatok fejlesztésével kapcsolatos bizonytalanko-dás egészen 1941. májusáig tartott az Egyesült Államokban, amikor a német légideszant-alakulatok néhány nap alatt elfoglalták Kréta szige-tét. Ekkor – brit szövetségesükkel egyetértésben – a légideszant csapa-tok dinamikus fejlesztésébe kezdtek. A második világháború folyamán már nem voltak képesek elérni a német légideszant-alakulatok technikai színvonalát, azonban jóval meghaladták a szovjet, vagy más országok által elért szintet, és különféle hadszíntereken jelentős sikereket értek el ezekkel az alakulatokkal. Az új fegyvernem jól illeszkedett a haditen-gerészeti nagyhatalom hadviselésébe, mivel ezeket az erőket a partra-szállási hadműveletek támogatása céljából szinte minden alkalommal bevetették. Hasznosnak bizonyultak a légideszantok a dzsungellel fedett területeken lefolytatott hadműveletek során is.

 Mivel az Egyesült Álla-mok haditengerészeti tevékenységének döntő többsége az elsődleges érdekeltségi zónának tekinthető csendes-óceáni hadszíntéren zajlott, így a légideszantokat is gyakran vetették be ezen a jellemzően dzsun-gellel borított területen. A hadszíntér földrajzi viszonyait figyelembe véve 1941-től 1943-ig az Egyesült Államok hadereje kialakított egy légideszant harceljárást, amely lényegében az ejtőernyős-lövész és ej-tőernyős-tüzér egységekkel megerősített légideszant-műszaki alakula-tokra és az ezek által épített és biztosított tábori repülőtérre nagy tö-megben deszantolt légi szállítású gyalogságra épült. Az eljárás aránya-it tekintve néhány zászlóalj erejű ejtőernyős erő és hadosztály szintű lé-gi szállítású lövész alakulat együttes alkalmazását célozta meg. A mód-szer – a tábori repülőterek kiépítésére kifejlesztett korszerű eljárásnak köszönhetően – lehetővé tette az amerikai légierő által rendszeresített, polgári repülés típusaival egyező, speciális katonai képességekkel nem rendelkező, nagyméretű szállítórepülőgép-flotta alkalmazását. Ezt a módszert alkalmazták a csendes-óceáni térségben a hadműveleti szintű légideszant műveleteknél, a kisebb szigeteken végrehajtott partraszál-lásoknál pedig zászlóalj szintű ejtőernyős deszantokra támaszkodtak. A kevés számú ejtőernyős és jelentős mennyiségű légi szállítású gyalog-ság bevetésére építő harceljárás több esetben sikerrel vizsgázott a csen-des-óceáni hadszíntéren, hiszen eredetileg is annak a térségnek a viszo-nyaira dolgozták ki. Ennek függvényében 1943-ig nem is hoztak létre zászlóalj szint feletti ejtőernyős egységeket. 1942 végén azonban úgy alakult a katonapolitikai helyzet, hogy az USA egyértelmű, egyre fo-kozódó mértékű katonai szerepvállalásra kényszerült az európai had-színtéren. A csendes-óceáni hadszíntéren bevált kombinált harceljárás természetesen kevésbé elégítette ki a kontinentális, mérsékelt égövi kö-rülmények között végrehajtani kívánt európai légideszant műveletek igényeit. 1943-tól ezért fordulat állt be az alkalmazott amerikai légi-deszant harceljárában, és – főként brit mintára – megkezdték néhány, szándékaik szerint nagyobb számú vitorlázógépes egységet tartalmazó légideszan magasabbegység felállítását. Az amerikai légideszant csa-patokat – az újonnan felállított magasabb egységeket is – a háború egész időtartama alatt mégis inkább a könnyű ejtőernyős alakulatok túl-súlya jellemezte. A korszerű ejtőernyővel dobható felszereléssel és fegyverzettel jól ellátott, korszerű repülőgépeken nagy tömegben szállí-tott amerikai légideszant-alakulatok összességében eredményesen harcolták végig a háborút.