Adatok:

hosszúság: 6.18m	szélesség: 2.22m	magasság: 2.26m
súly: 9299 kg	legénység: 1-13 fő	fegyverzet: 12.7mm géppuska/30 cal.
motor: White 160AX 6 hengeres	sebesség: 64.4km/h (úton)	hatótávolság: 282 km
páncélzat: 8mm	-	-

Történet:

Az amerikai hadsereg számára a ‘30-as évek elejétôl kezdték el a félhernyótalpas járművek kifejlesztését, amikor a Hadianyagellátási Minisztérium tanulmányozta a franciák sikeres félhernyótalpas Citroen-Kegresse járművét. A Minisztérium felkérésére több gyártó is készített tanulmányokat ilyen járművekre, s a Gunningham Motor Company készítette el az elsô, T1 jelzésű prototípust 1932-ben. 1940-ben kezdôdött el az amerikai hadsereg felszerelése a T14 jelű félhernyótalpas járművekkel, s ennek a bázisán jelentek meg a második világháborúban olyan jól ismertté vált amerikai félhernyótalpas jármű;vek. Ebben az évben, amikor a háború már tűzbe borította Európát, az amerikaiak a hadsereg újrafelfegyverezésére kezdtek el egy programot és 1940 szeptemberétôl a T14-et hadrendbe állították (illetve elindult a sorozatgyártás), mint M2 jelzésű harcjármű. A félhernyótalpas eszközöket az eredeti elképzelések szerint tüzérségi vontatóként kívánták alkalmazni, ennek megfelelôen az M2-t a 105 mm-es tarack vontatójaként és a tüzérek lôszer szállító járműveként állították hadrendbe. A mintaként vett Citroen-Kegresse járműnek is ez volt az alaprendeltetése. A német Hanomag sikeres alkalmazása a német gépesített lövészalakulatoknál 1940-ben bebizonyította, hogy az ilyen felépítésű járművek hasznosnak bizonyulhatnak az amerikai hadseregben is, így aT14/M2-t adoptálták, mint lövészszállítót. Ez a változat M3 jelzéssel vált jól ismertté és elterjedtebbé, mint az M2. Amíg az M2 rakterében lôszeres rekeszek voltak elhelyezve, az M3 szállítótere 25 cm-rel hosszabb volt és a hátsó falon egy ajtó lett kialakítva. A késôbbi M3A1 változatnak a légvédelmi géppuska számára egy emelvényt is építettek. Az USA hadserege tanulmányozta a német hadművészeti gyakorlatot az európai hadszíntéren és arra a következtetésre jutottak a szakértôik, hogy a légvédelem a szárazföldi csapatok számára létfontosságú lehet jövôbeni esetleges hadműveletekben a németek ellen, akik a villámháborús taktikájuk során szoros együttműködést alkalmaztak a szárazföldi csapatok és a Luftwaffe között. A légvédelmi feladatokra alkalmazható járművek elkészítéséhez a Minisztériumban úgy találták, hogy a félhernyótalpas járművek elég nagyok és stabilak a fegyverek hordo-zásához, ezért hosszútávú terveik alapján létrehozták az M19 változatot. Idôközben további félhernyótalpas változatok is készültek, így az Electro-Dynamic toronnyal szerelt T1E3, a Bendix-toronnyal szerelt T1E1 és a Maxson-toronnyal szerelt T1E2. Ezek az M2 jármű bázisán épültek, de a hátsó részen légvédelmi géppuska-torony volt. A tornyok a légierô által is használt szerkezetek voltak, a T1E3-nál megtartva az eredeti megoldást. Az ötletek - tervek kipróbálása után a Maxson-toronnyal felszerelt T1E3-at választották ki. A végleges megoldás prototípusa így ezzel a toronnyal épített M3 alapjármű lett, amit a T1E4 megjelöléssel láttak el. A hadrendben végül “Többcsövű Motorizált Gépágyú Szállító Jármű” (M13) megjelöléssel alkalmazták. Több mint 500 darab készült belôle. 1942 áprilisában elkészült a továbbfejlesztett változata, GMC T58 megjelöléssel, amely négy darab 12.7 mm-es géppuskával lett kialakítva. A White Motor Company-nál 724 db készült el belôle és M16 “Motorizált Géppuska Szállító Jármű” megnevezéssel lett az amerikai hadseregben rendszeresítve.

Képek: